Furcsa érzés fogta el mindig amikor ez e kép bevillant..olyan sehová sem tehető.ismerős...nem messze a ház falától a fák..az erdő...és a veranda ..amit nem igazán látott inkább érezte hogy ott van...s ha hagyta hogy beburkolja e kép akkor szép lassan beszivárgott még mélyebbre..élesebbé- illatosabbá mozgalmassá vált...csak a szorongása ezzel egyre nőttön nőtt...
Sárga volt a ház...azaz kúria...a falrész mely ott sejlett az íves ablakokkal egy szobát rejtett..a tágas terasz előtte kőkerítéssel ölelt...íves lépcsősorral...fentebb az oromzat oszlopokkal megtámasztva állt...
ennyi...
Aztán a zongora a belső teremben.a fény átragyog keresztül a termeken a szemközti ablakokon át...látta a kezeit a billentyűkön játszani...
mellesleg a zongora mindig olyan ismerős volt...bár játszani nem tanult rajta de mindig engedelmesen simultak a billentyűk az ujjai alá....semmi idegen... a dallamok természetes könnyedséggel születtek a tanulatlan ujjak alatt..
és most ez az álom..a zongora...
Hirtelen ismerte fel lényének igazi mivoltát..fehér csipkés ruhaujj...és a férfi..aki pár pilanat és belép hozzá..szürkés szépen szabott ruhájában...elegánsan..keményen..szeretettel mégis..
nehéz elfogadja...nem álom létében nem nő...férfiként most vívódik..de a kép erős élettel telt..és hihetően igaz...hagyja hát...tovább folyni...figyel..átadja magát a történésnek..ezernyi kép hang élmény záporozik s ő fürdőzik benne immár otthonosan ebben a másik valójában...ahogy szalad nőként viháncolva a szobákon keresztül..kacagva illatosan vidáman és fiatal-szépen..boldognak hihetőn..
aztán az a fekete örvény.. hirtelen kapta el...s ő ostobán-kíváncsian hagyta hogy magához ölelje..hideg félelem.. fájdalmasan seb-emlékként lüktető kép...
A halott újszülött az övé..az ő kudarca..nem adott neki életet..
A megvetés az övé.
A pofonok az övéi voltak. És olyan magány melyben semmi nem számít.
Nehéz felébredni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése